2. Fejezet

*Nati szemszöge *
- Honnan származol? - kérdeztem.
- Öhm... Azt hiszem, hogy... Spanyolországból... De nem teljesen vagyok spanyol... Csak apám spanyol. Anyám magyar származású. - mondta.
- Megszoktad őket látogatni? Vagy lejönnek hozzád? Vagy beszéltek telefonon? - kérdeztem.
- Mióta Magyarországon vagyok, azóta nem láttam őket..- válaszolta. - És csak egyszer beszéltem velük, az is csak annyi volt, hogy értesítettem őket, épségben megérkeztem.
- Nem jó kapcsolatot ápoltok? - kérdeztem csodálkozva.
- Háát, mondhatni. - válaszolta elgondolkodva. - Tudod a kamaszkor, lázadás...és az ilyesmik, nem tetszettek nekik, és ezért próbáltak kizárni az életükből. Ami sikerült is.
- Hogy, hogy sikerült is nekik? - Nem értettem.
- Hát szó szerint. Kizártak. Ezért jöttem Magyarországra. - mondta halvány mosollyal az arcán.
- Na jó, nem feszegetem ezt a témát, érzem, hogy zavar téged. - mondtam empatikusan.
- Rendben. - mondta. - Újabb kérdés jön? - válaszul csak bólintottam egyet. 
- Mióta vagy itt? És akkor hogy tudsz magyarul beszélni? - tettem fel az újabb kérdéseket.
- 13 éves koromban jöttem át Magyarországra, és úgy, hogy anyám magyarul beszélt, és ő tanított magyarul, apám meg spanyolul. - mondta.
- Értem. Köszönöm, hogy elmondtad ezeket. Most mennem kell. Szia. - köszöntem el tőle, és rámosolyogtam, viszonozta a mosolyom, én pedig kiléptem a butikból. 
Elmentem megvenni a táskát, ami tényleg nagyon szép, sok minden belefér. Még szétnéztem a butikokban, majd visszamentem a kocsihoz, és hazamentem. 

*Peggie szemszöge*
- Na hagy nézzem. - kacsintottam rá Nati-ra amint belépett a nappaliba.- Ez tényleg elég szép. Na most menj arrébb egy picit.. - mondtam Nati-nak, majd ránéztem. Végignéztem Natin, majd jobban szemügyre vettem a táskát; világos barna színű és a belseje leopárd mintás. - És illik is hozzád. - fejeztem be a mondatot, és mosolyogtam rá.
- Köszi. - mosolygott boldogan.
- Na jó.. Miben sántikálsz? - kérdeztem, és mélyen a szemébe néztem.
- Mi? - kérdezte értetlen fejjel. - Semmiben. Miért?
- Csak úgy kérdeztem. - vágtam rá, persze nem őszintén, de majd ha akarja, úgyis elmondja, miben ügyködik.Kár, hogy nem látok be a  fejébe.
- Hol van Lu? - tette fel a kérdést.
- Fent van a szobájában. Nem tudom mit csinál. - válaszoltam.

*Lucía szemszöge*
Hogyha még nem is tudsz mit kezdeni magaddal, halálra unod magad, akkor csak vegyél elő egy lapot és egy ceruzát. Hidd el a képzelet nem szab határt. Kezedbe veszed, és elengeded a fantáziád. Csak úgy jön az ihlet. Így jött ez a rajz is, amit rajzoltam... 
- Mit csinálsz? - kopogtattak be a lányok az ajtómon, miközben bejöttek a szobámba.
- Rajzolok. - mutattam a rajzomra, hogyha nem lenne eléggé látható. A3 lap. Szerintem észrevehető.
- Durva lesz. - mondta Nati. - Vagyis nem úgy értem, hanem, hogy...- kezdett magyarázkodni.
- Semmi gond Nati. - mosolyogtam rá.
- Most az álmodat fested? - kérdezte Peggie.
- Igen. Vagyis próbálom. - mondtam.
- Jó akkor nem zavarunk, hisz ehhez nagy koncentráció kell. - mondta Peggie, majd kiment az ajtón.
- Na megvetted a táskát? - kérdeztem Natit, aki még mindig a szobámban volt. Úgy tűnik, ő szívesen marad még egy kicsit.
- Igen. - válaszolta. - Megmutassam? - csillant fel az a gyönyörű zöld szeme.
- Persze. - mosolyogtam rá, s közben tovább húztam a vonalakat. Ő pedig kiment a táskáért. Pár másodpercen belül vissza is jött. - Gyors voltál. - vigyorogtam rá.
- Ilyen. - mutatta meg közelebbről a darabot. - Szerinted jól áll? Peggie szerint igen. - mosolygott.
- Szerintem is jól áll neked ez a táska. - kacsintottam rá.
- Na jó, én sem zavarlak tovább. - nézte meg jobban a festményem, majd rám nézett. - További szép festést! - találta ki hirtelen a szavakat, aminek hallatán felnevettem.
- Hát izé.. köszi! - Kacsintottam rá, egy mosoly kíséretében.

*Lotti szemszöge*
Nem értettem miért kérdezett Nati ilyeneket, de biztos megvolt rá az oka. Majd kiderül.
Este, ahogyan lejárt a munkaidőm, egyből siettem hazafelé, hisz utálok a sötét utcákon mászkálni, hiába imádom a sötétséget. Ennek az oka az, hogy sok itt a "nem normális". Szó szerint. Jobb félni tőlük, mint megijedni. Ilyen gondolatokkal sétáltam haza, az "otthonomba". 
Végig sétáltam a sötét utcánkon, ahol szinte csak én lakom. Na, jó.. tőlem vagy két házzal arrébb (ahol egyébként nem lakik senki, szóval üres) lakik egy idős néni, ő nagyon kedves, mindig mosolyog, és másokat is hamar megtud nevettetni. Életvidám egy idős hölgy, az biztos. Már messziről láttam a lakásom, ami hát, nem egy óriási ház. Eléggé kicsi. De nekem pont elég. Hisz, csak én lakom ott.
Elérkeztem a házamhoz, majd behelyeztem a kulcsomat a rozoga ajtónak a zárjába, és beléptem a házba uralkodó sötétbe. Utána nyúltam a villanykapcsolónak, és felkapcsoltam a lámpát. 
Levettem az előszobába a cipőm, s majd a konyhába mentem. Kivettem a hűtőből egy kólát, s azt kortyolgattam, miközben a szobám felé mentem. 
Amint beléptem a szobába, éreztem azt a tipikus illatot, ami mindig ott bent van. Vanília illat. Imádom. 
Leraktam a kis táskám az íróasztalom előtti székre, majd levettem a pulcsim, s azt a háttámlára terítettem.
Elővettem a gitárom, és leültem vele az ágyamra. 
Kint az eső már megindult, ezért a hangulatom is borússá vált cseppet, így Metalica-tól a Nothing else matters-et kezdtem el játszani. Mikor vége lett a dalnak, úgy gondoltam elmegyek fürdeni. 
Megengedtem a jó testhőmérsékletű vizet, majd shea vaj, és vanília illatú tusfürdőt nyomtam bele, s behabosítottam a vizet. 
Amint kiszálltam a jóleső meleg vízből, leengedtem azt, és a szobámba mentem. Befeküdtem az ágyamba, s elgondolkodtam azon, hogy az eső miatt nem kellene borús hangulatomnak lennie.. Hisz ma, mondhatni barátokat szereztem. Vagyis, szerintem kölcsönös a szimpátia.
Remélem hamarosan, vagy akár többször is találkozok majd ezekkel a lányokkal, akikkel ma olyan jól elvoltam.
Ezekkel a gondolatokkal mélyedtem bele az álmaimba...